Rendhagyó módon ezúttal focival is foglalkozunk. Holnap ugyanis eldől, ki nyeri a labdarúgó-világbajnokságot. Ennek kapcsán azt tekintjük át, hogyan szerepelt egyazon évben a Forma–1-es világbajnok pilóta hazájának válogatottja, és fordítva, a világbajnok futballválogatottat adó ország versenyzői. Választ kaphatunk arra is, vajon örülhetett-e egy ország mindkét vb-címnek ugyanabban az évben?

1950

A Forma–1-es világbajnokság első szezonja a labdarúgásban is világbajnoki év volt. A futballtorna házigazdája éppúgy Brazília volt, mint idén. A cél odahaza csakis a hőn áhított világbajnoki cím lehetett. A rendhagyó rendszerű – négyes körmérkőzéses – döntőben Spanyolországot és Svédországot könnyedén le is győzték, a zárófordulóban azonban Uruguay 2:1-es győzelmével elhappolta előlük a trófeát és immár másodjára jutott csúcsra. Nincs tudomásom róla, hogy Uruguaynak lett volna valaha is Forma–1-es pilótája, utána járva sem találtam.

A Forma–1 első világbajnoka az olasz Guiseppe (becenevén) Nino Farina lett. Hazája, Olaszország címvédőként utazott a labdarúgó-vb-re, ám még nem heverték ki a Grande Torino előző évi repülőszerencsétlenségét. A csoportkörben búcsúztak, Svédország mögött végezve (az akkori lebonyolítási rendszerben egy-egy csapat jutott tovább négyes döntőbe).

1954

Immár hatvan éve történt: számunkra el nem múló szomorúság, egy vissza nem térő esély elszalasztása, az NSZK számára a „berni csoda”. Sepp Herberger válogatottja azok után, hogy a csoportkörben még 8:3-as vereséget szenvedett, a döntőben kétgólos hátrányból fordítva 3:2-re győzte le Aranycsapatunkat. A nyugatnémetek ebben az évben a Forma–1-ben is ünnepelhettek, de nem versenyzőik, hanem a Mercedes márka révén. Az Ezüstnyíl foglalkoztatott hazai versenyzőket is, de futamot nyernie egyiknek sem sikerült: Karl Kling legjobbja egy második, Hans Hermanné egy harmadik hely volt.

A világbajnok az argentin Juan Manuel Fangio lett, aki szezon közben igazolt át a Maseratitól (kettőből kettő győztes futam után!). Argentína az azévi világbajnokságnak még csak a selejtezőire sem nevezett.

1958

Az ekkor feltűnő Pelé fémjelezte Brazíliának sikerült az, ami se előtte, se utána egy dél-amerikai csapatnak sem: világbajnoki címet nyerni európai tornán (és egyelőre a fordítottja sem sikerült az európaiaknak – egyelőre?). A Forma–1-ben azonban még messze nem számítottak olyan nagy nemzetnek, mint a ’70-es évektől kezdve, olyannyira, hogy még versenyzőjük sem volt.

A száguldó cirkusz világbajnoka az angol Mike Hawthorn lett, egyetlen ponttal megelőzve honfitársát, Stirling Mosst. Anglia válogatottjának a svédországi tornán nem sikerült továbbjutnia a csoportból: miután a 2-3. helyen pontegyenlőség alakult ki, az akkori szabályok szerint rájátszás következett, amin 1:0-ra alulmaradtak a Szovjetunióval szemben .

1962

Brazília megvédte a címét (ezúttal saját földrészén, Chilében). Arra azonban még mindig várniuk kellett, hogy élpilótájuk legyen a Forma–1-ben, sőt ekkor sem volt még pilótájuk sem.

A Forma–1-s világbajnoki címét ismét egy angol úriember, ezúttal Graham Hill nyerte. Anglia válogatottja ezúttal ugyan továbbjutott a csoportjából (Magyarország mögött), a nyolc között azonban éppen Brazíliába futottak bele, amely 3:1-es győzelemmel lépett át rajtuk.

1966

Odahaza végre összejött Angliának a világbajnoki cím (az NSZK elleni döntővel kapcsolatban azóta is vitatéma, merre pattant le a labda a felső lécről…). A Forma–1-ben ekkoriban leginkább a két évvel korábbi világbajnok John Surteesben reménykedhette, aki azt a ritka bravúrt is végrehajtotta, hogy egy szezonban két különböző csapat színeiben nyert futamot (rajta kívül ez csak Fangiónak és Mossnak sikerült), miután a Ferraritól a Cooperhez távozott. Azonban a csapatváltást követő futamok nem túl jól sikerültek, mire a hajrában felzárkózott, már késő volt, teljesítménye csak a második helyre volt elég. (Angliáról annyit érdemes még megjegyezni, hogy 1968-ban Graham Hill világbajnok lett, így hazája egyidejűleg adta a két világbajnokság címvédőjét, ha nem is egy évben nyerték.)

Méghozzá azért, mert időközben behozhatatlanná vált Jack Brabham előnye. A nemrég elhunyt ausztrál klasszisnak ez volt a harmadik világbajnoki címe. Ausztrália sosem számított futballnagyhatalomnak, nem is voltak ott ezen a világbajnokságon sem. Pedig nem is kellett volna sokat akadályt átlépniük: miután az interkontinentális selejtezőből az afrikai országok és Dél-Korea visszaléptek, az egyedüli ellenfél Észak-Korea maradt. Ők azonban magabiztosan jutottak túl az ausztrálokon (és a vb-n is meglepetést okoztak később).

1970

A mexikói tornán Brazíliának elhódította a harmadik világbajnoki címet és vele együtt véglegesen a Rimet-kupát is (aminek ma már csak másolatát őrzik, miután az eredetit ellopták, és nem volt olyan szerencse vele, mint négy évvel korábban Angliában). Ekkor már végre a Forma–1-ben is akadt reménységük. Igaz, Emerson Fittipaldi még csak a szárnyát bontogatta, de első szezonjában rögtön futamot is tudott nyerni (két évvel később viszont világbajnok lett, így Brazília is elmondhatta, hogy egyszerre adta a két világbajnokság címvédőjét).

A világbajnok éppen Fittipaldi csapattársa, az osztrák Jochen Rindt lett, példátlan módon a halála után (az Olasz Nagydíj időmérő edzésén szenvedett végzetes balesetet, de a korábbi győzelmi sorozatával akkora pontelőnyt halmozott fel, hogy a hátralévő futamokon az üldöző Jackie Ickx nem tudta ledolgozni). Ausztria válogatottjának már a selejtezősorozaton sem sikerült túljutnia, az NSZK és Skócia is megelőzte őket.

1974

Az NSZK húsz év elteltével a második világbajnoki címét ünnepelhette hazai pályán, olyan sztárokkal, mint Beckenbauer vagy Gerd Müller, legyőzve a „totális futballt” megteremtő, Cruyff fémjelezte Hollandiát. Forma–1-es élversenyzőjük továbbra sem volt a nyugatnémeteknek. Az újonc Hans-Joachin Stuck kétszer szerzett pontot a March-Forddal, míg Jochen Mass a Surtees-istálló színeiben, majd az utolsó két futamon a McLaren juniorcsapatában egyet sem.

A világbajnokságot éppen a McLaren pilótája, Emerson Fittipaldi nyerte másodjára (első világbajnoki címe 1972-ben volt, akkoriban tehát Brazília is elmondhatta, hogy címvédőt adott mindkét világbajnokságon). Hazájának, Brazíliának azonban ekkor nem sikerült a vb-döntőbe jutnia, miután az új lebonyolítás szerint második helyen végeztek Hollandia mögött a második csoportkörben, utána pedig a bronzmérkőzést is elvesztették Lengyelország ellen.

1978

A négy évvel korábbihoz hasonlóan a Hollandiát legyőző házigazda futballválogatott ünnepelhette a vb-címet, ezúttal Argentína (az külön téma, hogy Videla katonai diktatúrájában mennyire lejtett a hazai pálya…). A ’70-es évben a Forma–1-ben is büszkélkedhettek egy tehetséges versenyzővel Carlos Reutemann személyében. 1978 kifejezetten jó éve volt: a Ferrari színeiben négy futamot nyert, ám ez a világbajnokságban csak a harmadik helyre volt elég a két Lotus mögött.

A Lotus pilótái közül a bajnoki címet az olasz származású, de amerikai Mario Andretti nyerte. Az USA-ban a „soccer” sosem tudott olyan jelentőségű sportággá válni, mint az amerikai futball, ennek megfelelően ebben az évben sem alkottak maradandót. Olyannyira, hogy már a kvalifikáció első körében, a Concacaf-bajnokság selejtezőjének észak-amerikai zónájában kipottyantak, Mexikó és Kanada mögött végezve.

1982

Nehéz kezdet után (három döntetlen) után Olaszország válogatottja magára talált, és a gólkirályságig jutó Paolo Rossival meg sem állt harmadik világbajnoki címéig. A Forma–1-ben nem volt bajnokesélyes versenyzőjük, bár két tehetséges pilótájuk is ekkor szerezte első nagydíjgyőzemét: Elio de Angelis az Osztrák és Michele Alboreto a Ceasars’ Palace, azaz Las Vegas-i Nagydíjon (előbbiről 1986-ban bekövetkezett korai halála miatt nem derült ki, mire vihette volna; utóbbi pedig csak egyszer, 1985-ben küzdhetett bajnoki címért, utána egyre inkább kicsúszott az élmezőnyből.)

A rendkívül kiegyensúlyozott Forma–1-es szezonban (egy versenyző sem nyert két futamnál többet) egyetlen nagydíj megnyerése is elég volt a finn Keke Rosbergnek a világbajnokság megnyeréséhez. Hazájának, Finnországnak ezidáig egy labdarúgó-vb-re sem sikerült kijutnia, az akkori világbajnokság selejtezősorozatában például utolsó helyen végeztek csoportjukban.

1986

Argentína megszerezte második világbajnoki címét Maradona, azaz az „Isten Diego” vezényletével (és ha kellett, „Isten keze” által). A Forma–1-ből viszont ekkora eltűntek az argentinok, és igazán jelentős versenyzőjük azóta sem akadt.

A száguldó cirkuszban a francia Alain Prostnak a két Williams-pilóta ellen sikerült megvédenie címét. Hazája, Franciaország válogatottja az aranylabdás Platinivel és Európa-bajnokként a vb esélyesei közé tartozott. Az elődöntőben az NSZK állította meg őket, utána Belgium ellen kivívták a bronzérmet.

1990

Az NSZK (néhány hónappal később már csak egyszerűen Németország), amelynek válogatottját ezúttal már szövetségi kapitányként irányította Beckenbauer, szintén feliratkozott a háromszoros világbajnokok sorába, olyan játékosokkal, mint Klinsmann vagy Matthäus. A Forma–1-ben ebben az évben egyedül a mindössze két futamra nevező (abból is csak egyre kvalifikált) Bernd Schneider képviselt őket. Akitől igazán jó eredményeket várhattak volna, ekkor még a sportautó-vbn és a Forma–3-ban vitézkedett...

A világbajnok pilóta Ayrton Senna lett, immár másodjára. Hazája, Brazília a futballnagyhatalom státuszához méltatlanul szerepelt, már a 16 között kiesett a nagy rivális Argentína ellen.

1994

Bár Carlos Alberto Parreirát rengeteg kritika érte, amiért defenzív taktikával merészelte játszatnia a brazil válogatottat a „joga bonito” helyett, az eredmények őt igazolták: korábbi esélyesebbnek tartott csapatokkal szemben meg tudta szerezni a negyedik világbajnoki címet, még ha ehhez a gól nélküli döntetlen után büntetőpárbaj is kellett a fináléban. A negyedik világbajnoki cím reményében igazolt a Williams–Renault-hoz Ayrton Senna, de már hazája válogatottjának sikerét sem érhette meg: május 1-jén az imolai versenyen halálos balesetet szenvedett.

A Forma–1 világbajnoka a német Michael Schumacher lett, egy meglehetősen botrányos év végén (a Benetton technikai szabálytalanságokkal gyanúsítása, kizárások, eltiltások, a szezonzárón ütközés Damon Hill-lel). Bár a sokat idézett Lineker-féle mondás szerint a fociban a végén mindig a németek győznek, a Nationalelf ezúttal címvédőként a negyeddöntőig jutott, ahol a Sztoicskov fémjelezte bolgár válogatott fordítani tudott ellenük.

1998

A hazai rendezésű tornán Franciaország Zidane parádés játékával (ekkor még oda fejelt, ahova kellett) lépte le a címvédő brazilokat a döntőben. A Forma–1-ben azonban Alain Prost visszavonulása óta nem volt bajnokesélyes pilótájuk. A „Professzor” ugyan a Forma–1-ben volt akkoriban is, de immár csapatvezetőként, meg sem közelítve versenyzői eredményeit. Egyik pilótája honfitársa, Olivier Panis volt, akinek egyetlen pontot sem sikerült szereznie abban az évben. A másik francia versenyzőnek, Jean Alesinek egy harmadik hely jelentette az év csúcspontját.

A száguldó cirkusz Mika Häkkinen sikerét hozta. Finnország futballválogatottja szokás szerint ebben az évben sem jutott ki a tornára – kell mondanom azt a bizonyos öngólt?

2002

Mindkét világbajnokságban brazilok és németek végeztek az első két helyen – csak éppen fordított szereposztásban. A tokiói döntőben a „Fenomén” Ronaldo fémjelezte Brazília győzte le 2-0-ra Németországot, míg a Ferrarival hengerelő Michael Schumacher ellen még csapattársának, Rubens Barrichellónak sem volt esélye.

 

2006

Olaszország válogatottja 24 év után nyert újra világbajnokságot, büntetőkkel győzve Franciaországot a berlini döntőben. Giancarlo Fisichella ekkoriban ugyan a világbajnok Renault csapatánál versenyzett, de a spanyol Fernando Alonso mellett csak a másodhegedűs szerep jutott neki, egyetlen futamgyőzelemmel. Honfitársai közül Jarno Trulli néhány dobogót mutathatott fel a Toyota színeiben, míg Vitantonio Liuzzi egyetlen pontot hozott össze a Toro Rossóval.

Alonso hazája, Spanyolország a világbajnokság csoportköréből magabiztosan továbbjutott, de a nyolcaddöntőben Franciaország megállította őket. Tovább kellett várniuk a sikersorozatra…

2010

Annál jobban sikerült Spanyolországnak a dél-afrikai világbajnokság, a két évvel korábbi Eb után ezt a tornát is megnyerték. Alonso pedig közel volt hozzá, hogy fokozza a hispánok örömét: a zárófutamra listavezetőként érkezett – ám elég volt egy rossz taktikai húzás a Ferrari részéről, valamint a megelőzhetetlen Vitalij Petrov, és a világbajnoki cím elúszott…

Így a német Sebastian Vettel örülhetett év végén, aki ekkor nyert először világbajnokságot. Németország válogatottja a dél-afrikai tornán a bronzéremig jutott, miután az elődöntőben a 2008-as Eb-döntőhöz hasonlóan Spanyolországtól kaptak ki, majd a harmadik helyért Uruguayt győzték le 3-2-re.

Eddig tehát egyetlen évben sem fordult elő, hogy ugyanaz az ország adja a világbajnok futballválogatottat és Forma-1-es pilótát. Ha az idei erőviszonyokat nézzük, reális esélye a Forma–1-es világbajnoki címre a két Mercedes-pilótának van. Lewis Hamilton hazája, Anglia már a csoportkörben búcsúzott, Németország viszont a házigazda brazil csapat 7-1-es lemosásával ott van a riói döntőben, így Nico Rosberg révén (aki nem világbajnok apja, hanem anyja állampolgárságát vette fel) akár még duplázhatnak is. A vb-döntő másik résztvevőjének, Argentínának már év elején sem volt erre esélye, nem lévén Forma–1-es versenyzője.